Levi!
Nagyon régóta vissza-vissza térek egy írásomhoz. Úgy érzem soha nem tudom jól megírni, vagy befejezni. Úgy látom, hogy az életünk nem javul, rosszabb esetben az általunk ismert és megszokott világ megszűnik létezni. Így halottak vagy mindenszentek napján alkalmasnak találtam az időt, talán utoljára, hogy egy 17 évesen elhunyt testi-lelki jóbarátomról megemlékezzek. Elnézést ha zavarni fog a szentimentalizmusom, de igazából így történt ahogyan leírom és semmi túlzás nincs benne. Akik akkor voltak gyerekek, amikor én, azoknak nem kell megmagyarázni az akkor történteket. A fiatalabbak meg gazdagodjanak a mondanivalóval.
„Levi!
Történetünk visszarepít minket a 70’-80’ évekbe.
Százhalombattán ekkor még nem minden utcát neveztek el, az épületek betűvel és/vagy számokkal voltak megjelölve. A lakótelep szélének számító Dunafüredi útra volt kihordva a sitt az erdősáv mellé. A környéken élő gyerekek ott bandáztak. A löszös talajnak köszönhetően „Sárgaföldnek” hívtuk. A gyermek „szabadcsapatok” olyan nevet viseltek, ahol laktak: M-esek (Hága László utca 5., 7., 9., 11.), C-sek (Béke utca 9-31), stb. Annyira szerettünk ott játszani, bunkert, sátrat, „várat” építeni, hogy a végén a gyermekcsapatok szabályos háborút vívtak azért, hogy egy ideig csak az adott csapat játszhasson ott. A ma a már 50-60 éves emberek, akkor voltak kis vagy nagyobb gyermekek. Nagy és Kis Szeder, Jacsa, Cseni, Zsida Laci, Szokolai Laci, Szenczy Sanyi, stb. Én akkor lehettem 7-8 éves, és Gyenivel, Kostyál Gabival, Szenczy Pistivel, Csibével (Szabó Csaba), Vízi Levivel és még sokan másokkal alkottuk a gyerekbanda legfiatalabb nemzedékét. 1976 nyár elején történt, hogy a C-ések el akarták foglalni a Sárgaföldet. Rendes hadüzenet, ahogyan azt láttuk a „Pál Utcai Fiúkban” című filmben. Persze nem homokgombócokkal dobáltuk egymást. Mi legkisebbek láttuk az idősebbeket és igyekeztünk mi is felfegyverezni magunkat. Az én pajzsom egy rétegelt lemez volt, ami elég masszív volt, no meg egy erős husáng.
Levi barátom előző karácsonyra kapott a családjától egy csepp alakú píros műanyag játékpajzsot hozzá való sisakkal és „karddal”.
Levi elég vékonydongájú gyerek volt és hiába mondtam neki, hogy ez „csatában” nem sokat ér, de nagyon szerette, ráhagytam. Eljött a csata napja. Vasárnap reggel 8 órára volt meghirdetve a csata. Mivel Levivel az M4-ben laktunk (Hága László utca 11.), Ő a hetediken én a negyediken, azért mindig megvártam, hogy jön értem és együtt mentünk játszani. 8 óra elmúlt, Levi sehol. Felmentem teljes harci díszben Leviékhez, csöngettem. Imre bácsi, Levi apukája nyitott ajtót, a háttérben Levi dühöngött meg sírt. Kérdeztem Imre bácsit, hogy Levelnte nem jön le, mert hát kezdődik a csata. Imre bácsi próbálta elmagyarázni, hogy a Levente igen gyenge gyerek és nem elég erős. Nem tudom miért, de olyan határozottsággal válaszoltam Imre bácsinak, hogy magam is meglepődtem: „Imre Bácsi! Majd én vigyázok rá, tudja, hogy én jól verekszem, és nem félek!” Imre bácsi nem kis aggodalommal az arcán elengedte Levit a „csatába”.
Összegyűltünk a Sárgaföldön. Nagyon sokan voltunk, de a C-sek még többen voltak. Bíztunk és Istenként néztünk a nagyobbakra. Erősek voltak, magasak, némelyiknek már kisebb bajsza is volt. Nem veszthetünk! Persze a másik csapat is hasonló gyerekekből állt mint mi, de messze voltak és nem láthattuk a „bajszukat”.
Elfoglaltuk helyünket a sebtében reggel felállított barikádok mögött. Mi voltunk a tartalék!
Parittyával, nyíllal és hantokkal fogattuk az ellenséges csapatokat. Kiabálás, pórfelhő, jajdulások előttünk. Már alig vártuk, hogy bele vessük magunkat a forgatagba. Levi mellettem egy kicsit félt, sápadt volt, elvékonyodott és lila színű lett ajka, remegett. Csak annyit mondtam neki, Maradj mögöttem! Így is tett!
Nagy Szeder ránk kiabált: „Támadás!” „Természetesen” elsőnek kellett kiugranom a palánkok mögül! Rögtön el is találták a mellkasomat egy nagy földhanttal. Elfogyott a levegőm, elsötétült a világ. A következő amire emlékszem és még élek emlékezni fogok rá, mert bele égett az agyamba. Lassan felemeltem a fejem és csak port meg bokákat láttam, egyik gyereken csíkos zokni volt meg szandál. Hangokat is csak tompán halottam. Valaki feküdt rajtam. Lassan felegyenesedtem, Levi legördült rólam. Néztem gyönge csenevész testét, össze vissza volt verve, miközben Ő szipogott. Levi rám feküdt és szó szerint a testével védett. Lassan felfogtam mi történt, kezdtem magamhoz térni, ledobtam a pajzsomat, nem akartam védekezni. Két marokra fogtam a husángot és innentől kezdve nem emlékeztem semmire. Később Levi mesélte el, mit műveltem. Ordítva csapódtam bele a verekedő tömegbe, ütöttek vertek, de láthatóan nem nagyon érdekelt. Egy ütés, egy ember és nem érdekelt mekkora és milyen idős volt. Üvöltöttem és ütöttem, de oly erővel, hogy hamar kitisztult körülöttem minden. Nem nagyon akartak küzdeni velem.
Még volt egy kis kiabálás, de a C-sek inkább elszaladtak. Győztünk.
Levit hazakísértem, Imre bácsi nyitott ajtót és igen kikerekedett a szeme Levente látványától. Vigasztalóul csak annyit mondtam neki, „Győztünk”! Gondoltam ez kárpótolja Imre bácsit mindenért. Itt a sztorinak vége is lenne, de sajnos nincs.
Levente barátom 17 évesen meghalt. Nagyon tehetséges művész volt. Zenélt, rajzolt, verseket írt. Én akkor voltam utolsó éves hentes tanuló. Ő művész, én hentes és mégis nagyon jó barátok maradtunk. Az iskolai gyakorlatról elkéredzkedtem, hogy időben hazaérjek a battai temetőbe. Korán értem ki. Megérkezett a család és a gyászolók. Levit eltemették. Mentem a családhoz őszinte részvétet kívánni és Imre bácsihoz érve, erősen megragadta mind a két kezemet, a szemembe nézett ezt mondta: „Láttam te értél ki először a temetőbe!
Azt mondtad vigyázol a fiamra. Vigyázol Leventére! Emlékszel?”
Csak néztem bambán magam elé, meg Imre bácsi könnyes szemét. Mérhetetlen szeretet és fájdalom volt benne. Egy kicsit így álltunk, mert nem akart elengedni, csak a könnyeink potyogtak. Aztán Éva néni simogatott meg, hogy menjek nyugodtan. Imre bácsi elengedett. Hetekig nem tudtam feldolgozni, amit mondott Imre bácsi. Egyszer sem tudtam megtartani az ígéretemet. Minden írói túlzás vagy dramaturg nélkül, nincs nap, hogy ne jutna eszembe Levente. Vízi Levente (17) 1967-1984.”
Abban biztos vagyok, hogy Levente a mennyországba került és odafentről vigyáz arra, hogy ott találkozzunk!
