Fiaim már nagyok! Ádi 15, Dani 20 éves. Amikor kicsik voltak minden találkozáskor, iskolából hazajövet, reggel búcsúzáskor, este lefekvéskor mindig adtunk egymásnak egy-egy puszit.
Én a mai napig elég korán kelek, fél hatkor. Most, hogy online oktatás van, megcsinálom reggel a reggelijüket és az ebédjüket is aztán megyek hétre a munkahelyemre. Nagyon sokszor táskával a vállamon nagykabátban fordulok vissza az ajtóból, hogy az alvó gyermekeimet, bár milyen nagyok megpusziljam Őket. Olyan szépek, amikor alszanak!
Egyik nap elfelejtettem! Lépcsőházban jártam már, amikor eszembe jutott, hogy vissza kellene fordulni, de elhessegettem a gondolatot és folytattam az utamat. Azzal nyugtattam magam, hogy már nagyok! Meg észre sem veszik, hiszen alszanak!
Délután hazaérve, mint két fiam oda állt az ajtóban és azt kérdezgették, hogy van valami gond? Nem értettem az egészet, hogy miért kérdezgetik, mert nem szokták. Kérdeztem tőlük, hogy miért kérdezősködnek. Mind ketten azt válaszolták, hogy reggel nem adtam puszit és azt gondolták, hogy baj van!
Kérdeztem tőlük, hogy honnan tudnak a reggeli „szertartásomtól”, hiszen alszanak? Azt mondták, hogy mindig felkelnek rá, csak úgy csinálnak, mint ha aludnánk. Jól esik nekik és alszanak nyugodtan tovább. Alig bírtam visszatartani a könnyeimet!
Most már tudom, hogy ez nekik is sokat jelent! Mondjuk, ha Dani nem borotválkozik kicsit böki az arcom a borostája és lassan Ádié is.
Mind ennek ellenére nincs az a helyzet, nincs az a sürgősség, ami megakadályozna abban, hogy reggeli puszi szertartást meg ne tartsam.